"Több mint egy év úgy telt el a salgótarjáni Szlovacsik család életében, hogy az időszak első részét szeretnék örökre kitörölni emlékezetükből.

Tizenöt éves fiuk tavaly júniusban látszólag minden előzetes figyelmeztető jel nélkül, egyik óráról a másikra lebénult...

A leépülés gyors volt és megdöbbentő: csak a fejét tudta mozdítani. Sorsa a múlt év decemberében fordult meg: a salgótarjáni Szent Lázár Kórházban fokozatosan visszatért a csaknem teljes mozdulatlanságból... S néhány napja járókeretét mankóra cserélte.

Szlovacsik Alex ma már lép, jár – és mosolyog! Mosolyog Mónika, az édesanyja és apja, Szlovacsik Attila tekintete is bizakodó, hiszen már a hátuk mögött tudhatják azokat a hónapokat... A kínlódást, a rettegést, a lélekemésztő borúlátást, a gyerekük jövőjéért aggódást.

Hősies erőfeszítés kísérte minden egyes mozdulat újratanulását nemcsak a fiú, hanem a segítői részéről is. A vágyott gyógyulás komoly tempót, erőbedobást diktált, s a gyerek mozgásszervei ezt időnként nehezen követték, néha azt gondolta, nem bírja tovább... Végül bírta, mert vele együtt bírták a kórháziak, a betegtársak, a szülők, a körülötte nyüzsgő, drukkoló haverok."

(Forrás: www.nmedia.hu)